Középsuliban másodikos voltam, mikor egy sráccal együtt mentem reggelente a volánbuszon. Ő is abba a suliba járt, ahova én, csak ő akkor volt elsős. Mint kiderült egyidősek vagyunk. Teltek-múltak a hetek, és én rájöttem, hogy régebbről én már ismerem őt. Egyik reggel csak rákérdeztem, persze először keresztkérdéseket feltéve:
- Nem a Bem téri óvodába jártál?
- De.
- Nem ismertél ott egy Lion nevű gyereket?
- De.
- Jó, mert én vagyok.
- Ne?!
- De.
- Ez olyan, mint egy brazil szappanopera! - mondta ő. És tényleg így volt, ezt most nem én találtam ki! Ő volt az a srác, aki éveken át bekötötte nekem a cipőfűzőmet, mert én akkor még nem tudtam. Amióta elvégeztem a sulit csak ritkán találkozunk, akkor is csak a buszokon. (Jó ez a buszozás, így lehet tartani a kapcsolatot másokkal. Jobb, mint a net!)
Ám a történetnek koránt sincs vége. Ma keresett meg egy lány, aki ha nem írja, hogy régen Huginak szólították, akkor soha nem jövök rá, hogy ő is voltóvodatárs. Ő írta a srácról:
anyum kolleganőjének a fia, akivel össze akartak boronálni minket, de végül az lett belőle, hogy apumnál dolgozik egy évig, aztán vagy jön főiskolára vagy nem. 
Brazil szappanopera! (Eddig nem tudtam, mi lesz ennek a bejegyzésnek a címe. Most már tudom.)
Hihihi
Ez jo’.