Hadiösvény Sci-Fi Blogja

Egyszer volt, hol nem volt, a Spam-hegyeken és a Szilícium-völgyön is túl, volt egyszer egy birodalom, melyet Masinériának hívtak. Masinéria hatalmas és mindenható uralkodója a nagy Gépkirály volt. Jószívű és igazságos királya volt ő népének, szerette is minden alattvalója. Ám Gépkirály processzorát már régóta egy nagy titok terhelte. Memóriáját készenléti állapotban is csak ez töltötte ki. Nem múlt el éjszaka vagy nappal, hogy fogaskarekei ne forogtak volna a súlyos gondolatok körül. De hogy is beszélhetett volna bárkinek is róla, akkor talán egész birodalma előtt elveszítené tekintélyét. Valakinek mégis el kellett mondania a nagy titkot.
Szerencsére volt az udvartartásában egy nagyon becsületes, és jóravaló szolgálója, akiben megbízhatott. Az Italgép volt az, akinek 24 karátos aranyból volt még a szíve is. Egy napon magához hívatta őt a király palotájának tróntermébe. Így szólt a Gépkirály, mikor az Italgép féltérdre ereszkedett királya előtt:
-Nagy-nagy titok nyomja acélszívemet. Talán enyhíteni tudom fájdalmamat, ha megosztom veled. - a Gépkirály szeméből egy higanykönnycsepp gurult végig drótszakálán. - De nem mondhatod el senkinek, különben megetetlek a Rozsdafenevaddal!
Az Italgép meghallgatta a titkot és megesküdött, hogy senkinek sem árulja el. Ám ahogy teltek-múltak a napok, egyre nehezebben tudta magában tartani a hatalmas titkot. Szokásos hajnali sétája során a városszéli roncstemető felé tévedt. Meglátott ott egy leselejtezett, már nem működő gépet. Szeme helyéből vékony vezetékek lógtak ki. Csak piros felsőteste volt meg, rajta egy matt, ezüst violinkulccsal. Deréktól lefelé nem voltak meg a alkatrészei, és az egyik keze is hiányzott. A holtak már nem beszélnek, gondolta az Italgép. Azzal odahajolt a halott gép szenzorához, és belesúgta a király titkát.
Pár hónap elteltével közeledett a Gépkirály századik születésnapja. A közelgő ünnepség alkalmából egy új Zenegép érkezett a palota udvarába. Az előző nyugdíjba vonult, és bár ez is megjárta már a roncstelepet, tűzpiros kasznija most mégis szépen ragyogott. Rajta az ezüst violinkulcs csak úgy csillogott-villogott. Aztán eljött a nagy lakoma estéje. A birodalom minden pontjáról érkeztek a gazdagabbnál gazdagabb vendégek. Ott volt a Mosógép, a Fúrógép, de még a messziről jött Gőzgép is. Ettek-ittak, mulatoztak. A többfogásos vacsora után az Italgép szolgálta föl a lovagteremben a finomított kenőolajat. Ám amikor a teremben meglátta az új Zenegépet, leesett egy pillanatra nullára az órajele. Egyből felismerte a roncstemetőből a piros torzót. Miközben az Italgép az italt szolgálta föl a Gépkirály mit sem sejtve így szólt:
- Zenegép, hadd halljuk, hogyan muzsikálsz!
A gép halk kattanással üzembe helyezte magát, majd elkezdett énekelni:
- A király fején géprongy, nincs haja; ezt titkolja ő, ez a baja.
A teremben megfagyott a levegő, pedig a bolygó éves átlaghőmérséklete 451 Fahrenheit volt. Az Italgép hirtelen azt sem tudta, merre meneküljön. Végül a király törte meg a síri csöndet, hangos nevetésben tört ki, és vele nevettek az alattvalói is. Óriási ércszikla esett le a Gépkirály acélszívéről. Megkönnyebbült, hogy kiderült az igazság, és nem kellett tovább titkolóznia. Az Italgép is elmondta, hogyan szerzett tudomást a Zenegép a titokról. A gépek tán azóta is élnek és mulatoznak, hacsak a Rozsda meg nem ette őket. Aki nem hiszi, az járjon utána!